Az a bizonyos jóleső írás…

Most kell szembesülnöm vele, hogy csak úgy magamtól pusztán lazítás gyanánt a 2018 októberi nászutunk óta nem írtam semmit. Nos igen, bizony sok dolog volt el is fáradt az ember benne és tényleg csak pihenésre maradt erő mindössze, igencsak sokszor. Ha végignézek a kerten és bemegyek a házunkba, látom a munkánkat, fáradozásunkat sok minden látszik és ennek lehet örülni…

 

Míg tél volt, elkezdődhettek a házon belüli kőműves munkák, falazások, burkolások, tapétázások és minden más, sorolni is nehéz volna. Mire tavasz lett a kert is elkezdett szépülni, virulni a kis kerti tavunkkal együtt, öröm etetni a halakat szinte várják, hogy szórjuk az eledelt eléjük.

Ha este van és eszek zsíros kenyeret friss kenyérrel, már bizony a saját hagymánk van rákarikázva és egy hét múlva Ildikó a kertben termett borsóval készít borsólevest. Mondanom sem kell földi epret sem vettünk a boltból, elég jól és finoman megterem a kertben.

Sikerült néhány napra egy kis pihenőt megszavazni magunknak és elindultunk a Feleségemmel Erdélybe, nem tagadom szívem csücske ez a hely. Mire megérkeztünk, már jó pár felhőszakadáson átsuhant a Skoda, természetesen erőletett hegymenettel együtt, nehogy már olyan egyszerű legyen minden. Viszont mire megérkeztünk Torockóra, kisütött a nap is és megnézhettünk egy általam eddig nem ismert szállást is, ami szintén a vendéglátó Móricz Család tulajdona, csak épp pont a Székely kővel szemben van. Ilyen meglepetést még sosem láttam, egy első emeleti parasztház hatalmas erkélyéről közvetlen szemben nézhetjük a Székely kő hatalmas szikláit, míg a kert alatti patak zenél hosszan megállíthatatlanul. Valahogy így akartam bemutatni Ildikónak Erdélyt, erre szavak nincsenek csak érzések, hangok és jelek mindenütt…

A vendéglátás, lehengerlő mint mindig, a székely emberek kedvességére nincsenek szavak sem,  a táj szépsége pedig leírhatatlan szóval innen nem szívesen indul vissza az ember. A Tordai hasadékban túrázni élményszerű, a Torockószentgyörgyi vár pedig még mindig büszkén egy sziklába beépülve rendíthetetlenül mutatja az utazónak Erdély hegyvonulatait, hosszan végelláthatatlan távolságokra.

Ilyen tájakat látva, igencsak nehezen indul az ember haza Magyarországra, bár Magyaroktól is köszöntünk el és Magyarok között is voltunk… Hétfő reggel még mentünk az utolsó reggelinket elfogyasztani és egy szőke kislány sétált az iskolába és olyan természetességgel mondta hogy „Jó reggelt!” mintha csak Magyarországon lennénk, pedig nem ott vagyunk… Valahogy sokáig meg fog maradni bennem ez a reggeli jelenet, észre sem vettem hogy ez Románia…

Az időjárás oly mértékben megváltozott már hazánkban, hogy nem is követhetők a történések, mondom ezt én akinek kertje is van. Előbb aszály volt és kihalt majdnem minden növény, majd felhőszakadás, felhőszakadást ért és azt sem tudja az ember hova meneküljön és mit mentsen. Most akkor állandóan esik, vagy egyáltalán nem is esik, vagy hogy is lesz ez már és erre megérkezik Debrecenbe egy igazi tornádó is… Lassan már tényleg ilyen szélsőséges lesz az éghajlat? Szomorú…

Itt most Rimaszombati Imre fotóit láthatjuk a tornádóról: 

Persze ez amit az előbb leírtam befolyásolja a halakat is horgászat közben, így sok a nehéz gondolkodós peca, hova is lettek már megint a halak esete forog fenn sokszor, bár én kedvelem az ilyen problémákat, mert csak megoldom valahogy. A sikertelenségből a siker irányába haladva igencsak rögös az út, legyen az peca, vagy legyen akár az élet…